Ballad of the Orphans
a verse translation
a poem by Tasi Kata, translated from Hungarian by Joe Váradi
Ballad of the Orphans
Beneath the juniper,
quiet autumn evening,
swaddled infant sobbing,
ashen moonlight beaming.
A maiden passes by,
cradles up the babe,
holds him to her bosom,
hums a serenade.
Holds him to her bosom
Rocks the babe to sleep,
beneath the juniper,
quiet autumn eve.
Takes him home, warily,
sings a gentle verse.
None would believe her
that the infant isn’t hers.
Summer day’s early dawn
dogwood’s precious shadow,
the laughing child toddles
barefoot in the meadow.
Barefoot in the meadow
the maiden sings a hymn,
on dew-covered silky grass
sits down to play with him.
“Over here, a hawk’s nest,
yonder, horses ramble.
Sycamore and maple.
Tributary ambles.
Yonder, horses ramble,
young foal lurches like a dart.”
The maiden sings to him:
“You and I shall never part.”
Lonesome willow. Broad clouds.
Little child is weeping.
A man fells a pine tree
on a blue moon evening.
On a blue moon evening
hawthorn branches shiver.
Little child is weeping.
Candle flames aflicker.
From its tall, lofty perch
even the moon hangs low
tiny cross rises from
the foot of the willow.
“You left me, after all
lonely maiden, mommy,
from your tall, lofty perch
cast your eyes upon me.
Held me to your bosom,
rocked me fast to sleep,
songs of rivers, horses,
in my heart I’ll keep.
Took me home, warily,
sang me lullabies.
One and only mother
in my loving eyes.
Barefoot in the meadow,
each time I breathe that air,
quiet autumn evenings
I’ll always find you there.
Your song I will cradle
in my heart, forever
as you did, long ago,
beneath the juniper.”
The End
the original, by Kata Tasi:
Árvák éneke
Csöndes őszi estén,
boróka tövében
csecsemő rídogál
hamuszín holdfényben.
Arra megy a leány,
keblére emeli,
karjában ringatja,
dúdolgat is neki.
Keblére emeli,
elringatja szépen,
csöndes őszi estén,
boróka tövében.
Hazaviszi féltőn,
dúdolgat is neki.
’kinek mondja: másé,
bizony, el nem hiszi.
Nyári nap hajnalán
juhar hűs tövében
nevetgél a gyermek
mezítláb a réten.
Mezítláb a réten
a lány dalol neki,
harmatos fű selymén
játszadozni viszi.
“Emitt karvaly fészkel,
Lásd, ott ménes szalad.
Som terem és platán.
Arra fut a patak.
Lásd, ott ménes szalad,
csikó nyargal, szökell.”
Dalol neki a lány:
„Soha nem hagylak el.”
Szomorú fűz. Felleg.
Sírdogál a gyermek.
Fenyőt dönt egy férfi
kék hold fénye mellett.
Kék hold fénye mellett
galagonya fázik.
Sírdogál a gyermek.
Gyertya fénye játszik.
Letérdel a hold is
a nagy magas égből,
kicsi kereszt áll ki
a fűzfa tövéből.
“Elhagytál hát mégis,
árva leány, anyám,
A nagy magas égből
nézz le néha reám.
Kebledre emeltél,
szíveden ringattál
patakra, ménesre,
dalra tanítgattál.
Hazavittél féltőn,
dúdolgattál nekem.
Hogy nem anyám voltál,
bizony, el nem hiszem.
Mezítláb a réten,
ahányszor majd járok,
csöndes, őszi estén
mindig rád találok.
Dalod elringatom
szívem közepében,
mint te, engem, egyszer,
boróka tövében.”
