Wedding feast at Cana
a verse translation of a poem by Jenő Dsida
Our wedding feast is upon us, let’s enjoy the gypsy banda.
My love, all the guests are merry, on this vine-bedecked veranda.
Christ, sitting at head of table. Outside, August’s deep, clear evening
sprinkles star dust, as the cricket’s tune wails, upon music’s ceasing.
Christ is beaming, handsome fellow, he’s fond of the raucous gaiety:
otherwise he would nary have taken such a lengthy journey.
Whispering, says: “Your two hearts, about to burst from sweet desire,
don’t be late on my account, my darling children, please, retire!
I’ll take care of everything, about your guests you need not worry.
Poverty’s a stinking shame, to bear it ain’t obligatory.”
On tiptoes, as if we worship on love’s altar cloaked in secret,
we sneak to the garland-laden chamber of our conjugal bed.
As we glance back… — every table packed with fresh fish, loaves of bread,
wine in every water pitcher, crimson fires of bloodshed.
✞✞✞
previous translations of mine, by the same poet:
the original, by Jenő Dsida (1907–1938):
Kánai menyegző
Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.
Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.
Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.
Súgva mondja: “Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!
Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”
Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.
Visszanézünk… — Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.
(1938)
